2009.08.01.
A történtek után a megengedőbb állampolgárokban is óhatatlanul felmerül: vajon mikor hazudik és mikor mond igazat a tárcavezető?
„Azért vannak szép pillanata is a mi munkánknak, ilyenkor azt gondoljuk: sajtómunkásnak lenni jó. A közélet tisztaságának kérlelhetetlen őrkutyáiként az újságírók a köz nevében csaholnak, ha a politikusokat csalafintaságon kapják. A nyájas olvasók felháborodása okán pedig a leleplezettek megtörve távoznak hivatalukból, mint ahogy most történt Draskovics Tiborral.
Az igazságügyi és rendészeti miniszter egy sajtótájékoztatón a mostanság lekapcsolt Magyarok Nyilai Felszabadító Hadsereg ürügyén arról beszélt, hogy igazi politikai terroristák igazi robbantásokat követnek el. Bizonyítékként levetítettek egy felvételt, amelyről nem sokkal később kiderült: azon nem veszélyes bűnözők, hanem kémiaőrült gimnazisták akcióznak, s támadásuknak nem az alkotmányos rend, hanem egy búzatábla látta kárát. Miután az esetre fény derült, a miniszter haladéktalanul benyújtotta lemondását, Bajnai Gordon miniszterelnök pedig elfogadta azt. Az eset tanulsága... Egy pillanat kérem, a kollégák valamit nagyon hangosan kiabálnak a fülembe, nem értem pontosan, csak valami jereváni rádióról beszélnek..."
Ha kabarétréfát (helyzetkomikum! szóviccek! Sas József!) kellene írnom az elmúlt napok legfontosabb magyar belpolitikai eseményéből, valahogy a fentebb vázolt módon indulna, az önelégült újságírót egyik közkedvelt művész játszaná. A csattanót már előre tudó közönség pedig jót kacagna azon, hogy a komolykodó zsurnaliszta abban a hitben él, a miniszter lemondott, pedig nem is.
Nekem azonban most nincs kedvem nevetni. Volt ugyan olyan szereplő, aki a kimagyarázhatatlan történetet kínosnak érezte, s inkább távozott volna hivatalából: ő Petőfi Attila ezredes, a Nemzeti Nyomozó Iroda vezetője. Lemondását azonban nem fogadta el Draskovics Tibor, éppen az a politikus, akinek már rég szednie kellett volna a sátorfáját.
Nem azért, mert jobber lelkecském ezt érzi helyesnek, morális szempontokat idecibálását pedig meg sem kísérlem. Draskovics Tibornak egyszerűen praktikus szempontok miatt kellett volna lemondania: egy, mégoly szilárd lábakon álló Köztársaság sem engedheti meg magának, hogy polgárait kétségei gyötörjék a rendőrminiszter igazmondásával kapcsolatban. Én ugyan eddig sem hordtam a „Draskovics Tibor, az én Igazságügyi és Rendészeti Miniszterem" kitűzőt, de a történtek után a megengedőbb állampolgárokban is óhatatlanul felmerül: vajon mikor hazudik, és mikor mond igazat a tárcavezető?
Ezt a helyzetet fenntartani sokáig nem lehet: nyilvánvaló, hogy Draskovics Tibor előbb-utóbb távozni fog hivatalából. Rövid ideig mindent meg lehet úszni, de az őszödi beszédet elsikáló, majd méreteset zakózó Gyurcsány Ferenc példája azt bizonyítja: nem érdemes húzni a konzekvenciák levonását. Előbb-utóbb minden, önmagát érinthetetlennek tartó politikus megkapja azt, amit megérdemel. Jobb előbb méltósággal túlesni az elkerülhetetlenen.
Az igazságügyi és rendészeti miniszter egy sajtótájékoztatón a mostanság lekapcsolt Magyarok Nyilai Felszabadító Hadsereg ürügyén arról beszélt, hogy igazi politikai terroristák igazi robbantásokat követnek el. Bizonyítékként levetítettek egy felvételt, amelyről nem sokkal később kiderült: azon nem veszélyes bűnözők, hanem kémiaőrült gimnazisták akcióznak, s támadásuknak nem az alkotmányos rend, hanem egy búzatábla látta kárát. Miután az esetre fény derült, a miniszter haladéktalanul benyújtotta lemondását, Bajnai Gordon miniszterelnök pedig elfogadta azt. Az eset tanulsága... Egy pillanat kérem, a kollégák valamit nagyon hangosan kiabálnak a fülembe, nem értem pontosan, csak valami jereváni rádióról beszélnek..."
Ha kabarétréfát (helyzetkomikum! szóviccek! Sas József!) kellene írnom az elmúlt napok legfontosabb magyar belpolitikai eseményéből, valahogy a fentebb vázolt módon indulna, az önelégült újságírót egyik közkedvelt művész játszaná. A csattanót már előre tudó közönség pedig jót kacagna azon, hogy a komolykodó zsurnaliszta abban a hitben él, a miniszter lemondott, pedig nem is.
Nekem azonban most nincs kedvem nevetni. Volt ugyan olyan szereplő, aki a kimagyarázhatatlan történetet kínosnak érezte, s inkább távozott volna hivatalából: ő Petőfi Attila ezredes, a Nemzeti Nyomozó Iroda vezetője. Lemondását azonban nem fogadta el Draskovics Tibor, éppen az a politikus, akinek már rég szednie kellett volna a sátorfáját.
Nem azért, mert jobber lelkecském ezt érzi helyesnek, morális szempontokat idecibálását pedig meg sem kísérlem. Draskovics Tibornak egyszerűen praktikus szempontok miatt kellett volna lemondania: egy, mégoly szilárd lábakon álló Köztársaság sem engedheti meg magának, hogy polgárait kétségei gyötörjék a rendőrminiszter igazmondásával kapcsolatban. Én ugyan eddig sem hordtam a „Draskovics Tibor, az én Igazságügyi és Rendészeti Miniszterem" kitűzőt, de a történtek után a megengedőbb állampolgárokban is óhatatlanul felmerül: vajon mikor hazudik, és mikor mond igazat a tárcavezető?
Ezt a helyzetet fenntartani sokáig nem lehet: nyilvánvaló, hogy Draskovics Tibor előbb-utóbb távozni fog hivatalából. Rövid ideig mindent meg lehet úszni, de az őszödi beszédet elsikáló, majd méreteset zakózó Gyurcsány Ferenc példája azt bizonyítja: nem érdemes húzni a konzekvenciák levonását. Előbb-utóbb minden, önmagát érinthetetlennek tartó politikus megkapja azt, amit megérdemel. Jobb előbb méltósággal túlesni az elkerülhetetlenen.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése